A Kontroll Gránit Börtöne

Mindannyian építünk magunknak egy gránitbörtönt. A kontroll vágya emeli a falakat, kő kövön, félelemmel cementezve. Azt hisszük, ha minden eseményt, minden emberi kapcsolatot, minden gondolatot szigorúan a mi elképzeléseink szerint formálunk, akkor elkerülhetjük a fájdalmat, a csalódást, a kiszolgáltatottságot. De a gránit, bár erős, rideg. Nem engedi be a napfényt, a friss levegőt, az élet lüktetését.

Emlékszem, egykor én is ilyen börtönőr voltam. Minden pillanatot megterveztem, mindenkit beskatulyáztam, minden lehetséges kimenetelt előre kiszámítottam. Azt hittem, biztonságban vagyok a saját váramban. Aztán egy nap, a várfalak megrepedtek. Nem a külső erők támadtak, hanem belülről, a saját lelkem sírása hallatszott. A rugalmatlanságom, a görcsös ragaszkodásom a tervekhez, a mások feletti ítélkezésem mind-mind sebzett engem.

Akkor értettem meg, hogy a valódi erő nem a kontrollban rejlik, hanem az elfogadásban. Az elfogadásban, hogy az élet folyton változik, hogy az emberek hibáznak, hogy a tervek meghiúsulhatnak. Az elfogadásban, hogy nem én irányítok mindent, hanem egy nálam nagyobb erő, a sors, az univerzum, a szeretet.

Elengedtem a gránitot, és hagytam, hogy a börtön fala málladozni kezdjen. Nem volt könnyű, de minden egyes elengedett kővel együtt egyre könnyebb lett a lelkem. A repedéseken beszűrődött a fény, a szellő simogatta az arcomat. Megtanultam bízni az életben, és megengedni, hogy az hozzon, amit hoznia kell. Ma már nem börtönben élek, hanem egy kertben, ahol a virágok szabadon nyílnak, és a pillangók szeszélyesen röpködnek. És ez sokkal, de sokkal szebb.