A Kontroll Karneol Ketrecében

A napfény átszűrődött a fákon, vöröses-narancssárga foltokat festve az avarral borított ösvényre. Éreztem, ahogy a lelkem is ilyen színben fürdik, de valahogy mégsem engedi át magán a teljes ragyogást. A Kontroll Karneol Ketrecében vergődtem.

Olyan régóta építettem ezt a ketrecet, apró, gondosan válogatott gondolatokból, napi rutinokból, és félelmekből. Minden egyes köve azt a hamis biztonságot ígérte, hogy ha én irányítok mindent, ha én tartom kézben az eseményeket, akkor nem érhet baj. A valóság azonban az, hogy a ketrec sosem védett meg semmitől, csak megakadályozott abban, hogy szabadon szárnyaljak.

Az elmúlt időszak tanulsága az volt, hogy az élet – mint egy szeszélyes folyó – úgyis a maga útján halad. Hiába próbálom kőgátakkal megfékezni, a víz utat talál magának, néha éppen azokon a pontokon, ahol a legkevésbé számítok rá. És ilyenkor – amikor a tervem felborul, amikor a kontroll kicsúszik a kezeim közül – pánikba esem. Pedig talán éppen ebben rejlik a szépség, a váratlanban, a spontánban, abban, hogy engedjük, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy kell.

Ma letettem egy követ a Karneol Ketrecből. Csak egyet, de tudom, hogy ez a kezdet. Elengedem a görcsös ragaszkodást a tervekhez, és megpróbálok figyelni a folyóra, bízva abban, hogy a sodrás elvisz oda, ahová valójában tartozom. Nem a teljes káoszba, hanem egy új, izgalmas ösvényre, ahol a spontaneitás és a váratlan örömök virágba borítják az utamat. Talán pont ott leszek igazán szabad.