A Kontroll Szürke Gránitfalai

A kontroll – olykor biztonságot ígérő, mégis legtöbbször fullasztó szorítás. Észrevétlenül építjük magunk köré a szürke gránitfalakat, tégláról téglára rakva a megfelelés, a tervezhetőség, a hibátlanság illúzióját. Azt hisszük, a kezünkben tartjuk a gyeplőt, pedig valójában a félelem vezet minket.

Emlékszem egy régi történetre egy kertészről, aki megszállottan próbálta befolyásolni a virágai növekedését. Húzta, nyújtogatta a szirmokat, támasztékkal kényszerítette őket a tökéletes irányba. Azt akarta, hogy a legszebbek legyenek, hogy büszke lehessen rájuk. De a virágok elsorvadtak, megbetegedtek, elvesztették természetes szépségüket. Végül a kertész, megtörve, letérdelt a haldokló virágok mellé és sírni kezdett. Ekkor hallott egy halk hangot, ami azt súgta: "Engedd őket nőni."

Mi is gyakran így teszünk magunkkal és másokkal. Beleavatkozunk a természetes folyamatokba, mert félünk a káosztól, a bizonytalanságtól. Elfelejtjük, hogy az élet maga egy tánc a váratlannal, egy gyönyörű improvizáció. Pedig a valódi növekedés, a valódi szépség a szabad áramlásban rejlik. Ahol van tér a hibáknak, a változásnak, a spontaneitásnak.

Engedjük hát, hogy a szívünk kertjében a virágok a saját ütemükben bontakozzanak ki. Bontsuk le a kontroll gránitfalait, és engedjük be a napfényt, a szelet, az esőt. Bízzunk a természet bölcsességében, és engedjük meg magunknak, hogy egyszerűen csak legyünk, hogy növekedjünk, hogy virágozzunk – szabadon.