A Kreativitás Türkiz Forrása

Régóta keresem, tudom. Azt a helyet, ahol a színek nem csupán léteznek, hanem táncolnak. Ahol a hangok nem egyszerűen zengenek, hanem egymásba fonódva szimfóniát alkotnak. Ahol a gondolatok nem csak suhannak, hanem formát öltenek, szobrokká, festményekké, verseké válnak. Azt a helyet, ami bennem van, mégis oly távolinak tűnik néha: a kreativitás forrását.

Sokáig a külső világban kerestem. Múzeumokban, galériákban, koncerteken. El akartam lesni a titkot, ellopni egy szikrát a lángból, ami másokban égett. Azt hittem, ha elég sokat látok, hallok, tapasztalok, majd magától megnyílik bennem is a csap. De a forrás nem kívülről táplálkozik.

Egy éjszaka, a csillagok néma tanúsága mellett, rájöttem: a forrás nem más, mint a szívem legmélye. Ott rejtőzik, ahol a félelmek, a kételyek, a megfelelési vágyak nem érhetik el. Ahhoz, hogy megtaláljam, le kellett csendesítenem a külvilág zaját, és be kellett hallgatnom a belsőmbe. Engedni, hogy a bennem szunnyadó gyermek felébredjen, és szabadon játszhasson a színekkel, a hangokkal, a szavakkal.

A türkiz forrás hűs vizű. Élénkít, frissít, megtisztít. Emlékeztet arra, hogy a teremtés nem feladat, hanem játék. Nem kényszer, hanem öröm. Nem másoknak, hanem önmagamnak szól. És hogy a legfontosabb szabály az, hogy nincsenek szabályok. Csak az a tiszta, őszinte vágy, hogy kifejezzem azt, ami bennem él. Azt, ami egyedi, megismételhetetlen, és az enyém.