A Kritika Kígyózó Agát Tekintete

Olykor, észrevétlenül kúszik be az elménkbe a kritika kígyózó agát tekintete. Nem a konstruktív építkezés, hanem a lebontó ítélkezés sötét árnya ez. Legyen szó önmagunkról vagy másokról, a kritika mérge lassan, alattomosan szivárog, megmérgezve a pillanat örömét, a kapcsolatok tisztaságát, a fejlődés lehetőségét. Emlékszem, egykor én is foglya voltam ennek a sötét tekintetnek. Mindig kerestem a hibát, a tökéletlenséget, elfeledve a szépséget, az egyediséget, az erőfeszítést. Azt hittem, a kritika élessége élesíti a látásomat, pedig csak elvakított a valóság valódi gazdagságától.

Egy régi könyvben olvastam egy történetet egy idős kertészről, aki arról volt híres, hogy a leggyönyörűbb virágoskertet gondozta a vidéken. Amikor megkérdezték a titkát, azt válaszolta: „Én nem a gyomokat nézem, hanem a virágokat gondozom.” Ez a mondat ébresztett rá, hogy a kritika a gyomokhoz hasonlóan elszívja az energiát, a figyelmet, az életet. Ahelyett, hogy a fejlődésre koncentrálnánk, a hibákra fókuszálunk, és ezzel csak gátoljuk a növekedést. Azóta igyekszem a kertész bölcsességét követni. Amikor a kritika kígyója felbukkan az elmémben, emlékeztetem magam a virágokra, a jóra, a szépre. Emlékeztetem magam, hogy a tökéletesség illúzió, és hogy a valóság esszenciája a növekedésben, a tanulásban, az elfogadásban rejlik. A kritika helyett a támogatást, az ítélkezés helyett az együttérzést választom. Így válik a kertem egyre virágzóbbá, belül és kívül egyaránt.