A Küzdelem Rubin Vívótere

Tudom, ismerem a küzdelmet. Nem a háborúk zaját, nem a piaci alkudozást, hanem a belső harcot. Azt, amikor az ember önmagával hadakozik. Mintha két énje vergődne egymásnak feszülve, mindkettő a maga igazát követelve. Egyik a biztonság, a megszokás puha foteljében ülve elégedetten szürcsöli a langyos teát, a másik pedig a vad, ismeretlen tájakra vágyik, ahol a szél kitépi a szavakat a szájából.

Néha érzem, ez a küzdelem a Mars tüzes energiáinak megnyilvánulása bennem. A bolygó, mely az akaratot, a tettrekészséget képviseli, most épp visszavonulóban van. Mintha egy vívómester fegyvere eltompult volna, a kard súlya pedig elnehezült a kézben. Ilyenkor a legkönnyebb feladni, azt mondani: "Nem megy." Azt hazudni magunknak, hogy a tea finom, a fotel kényelmes, a vad tájak pedig úgyis csak csalódást hoznak.

De a lélek nem nyugszik. A lélek egy rubin, melyet csiszolni kell. A küzdelem az a folyamat, mely eltávolítja a felesleges anyagot, felfedi a benne rejlő tüzet. Nem kell győzni, nem kell legyőzni a másik ént. Elég, ha elfogadjuk, hogy mindkettő a miénk. Elég, ha a vívóteret szent térré alakítjuk, ahol a kard nem a pusztítás, hanem az önismeret eszköze. Ahol minden egyes mozdulat közelebb visz önmagunk megértéséhez, a rubin valódi ragyogásának felfedezéséhez.