A Láthatatlan Híd Utolsó Köve

Vajon hány alkalommal éreztem már, hogy megálltam a híd közepén, mert nem volt tovább? A túlpart, a megoldás, a béke – elérhetetlennek tűnt, mintha a távolság nem centiméterekben, hanem évezredekben mérhető lenne. Oly sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hiányzó láncszem, az utolsó kő a kulcs, az, ami nélkül összeomlik minden. Pedig a híd, amit építünk, sokkal inkább belülről fakad, mintsem külső tényezőktől függ. Nem egy konkrét hiányzó kő az, ami megakadályoz abban, hogy átkeljünk, hanem a hit hiánya, hogy már ott van az a kő, csak épp a por lepje.

Az utolsó kő, az igazi befejezés, gyakran nem egy monumentális cselekedet, hanem egy finom elengedés, egy nézőpontváltás, egy belső megbékélés. Elképzeljük, hogy hősies erőfeszítésre van szükség, pedig néha csak annyi, hogy leülünk a híd szélén, és engedjük, hogy a folyó vigye magával a félelmeinket. Azt hiszem, a hiányzó utolsó kő valójában a megbocsátás: magunknak, másoknak, a körülményeknek. Nem azért, mert ők hibáztak, hanem azért, hogy felszabadítsuk magunkat a múlt súlyától. Az utolsó kő talán nem is egy darab kő, hanem a felismerés, hogy a híd már rég megépült, csak a szemünk volt homályos. És amikor ez a felismerés megérkezik, a túlpart nem is tűnik már olyan távolinak. Ekkor már nem azt érezzük, hogy nekünk kell megépítenünk a hidat, hanem egyszerűen csak rálépünk, és hagyjuk, hogy vigyen minket a sors, mert tudjuk, minden egyes lépés biztonságos.