A Láthatatlan Szálak Ölelő Hídja

Léleknapló bejegyzés

Ma reggel egy különös emlék ébredt bennem, mintha a szél hozta volna a hajnali párával. Egy kép, ahogy gyerekként órákig ültem a patak partján, és figyelmeztetés nélkül, csak úgy, köveket dobáltam a vízbe. Nem volt célom, nem akartam semmit elérni, csak láttam, ahogy a víztükör fodrozódik, és a hullámok finoman, szinte észrevétlenül érik el a túlsó partot. Aztán eltűnnek, mintha sosem léteztek volna, mégis, az egész patak mozgásban volt tőlük.

Ez a cselekedet, ez a puszta lét, jutott eszembe ma. Hányszor vagyunk így mi magunk is, anélkül, hogy tudnánk róla? Minden egyes gondolatunk, szavunk, cselekedetünk – még a láthatatlan is – egy követ dob a kollektív tudat vizébe. Apró fodrozódások indulnak útnak, átlépve a látható és a láthatatlan, a kimondott és a kimondatlan határait. Eljutnak oda, ahol a legkevésbé várjuk, megérintve egy másik lelket, megrezegtetve egy ismeretlen húrt.

Gyakran hisszük, hogy elszigetelten élünk, mindenki a maga kis szigetén, körbevéve a saját gondjaival és örömeivel. Pedig a valóságban, mi mindannyian láthatatlan szálakkal vagyunk összekötve. A szimpátia, az empátia, a közös emberi tapasztalatok hálózata ez, ami még a legmélyebb szakadékokon is átível. Amikor valaki nehézséggel küzd, vagy épp boldogságot él meg, annak energiája nem marad bent a falak között. Útjára indul, és azok a bizonyos fodrozódások – legyenek azok fájdalmas vagy örömteli rezgések – elérnek minket is, ha csak egy pillanatra is. Talán ezért ébredünk fel néha különös szorongással, vagy épp megmagyarázhatatlan derűvel.

Ne becsüljük alá az apró gesztusok, a kimondatlan jókívánságok, sőt még a csendes együttérzés erejét sem. Minden egyes léleg