A Láthatatlan Teher Érintése

Léleknapló olvasók, barátaim, ma egy olyan témát hoztam el nektek, ami talán mindannyiunk életében felbukkan, mégsem szoktunk róla beszélni nyíltan: a láthatatlan terhekről. Arról az érzésről, amikor magunkra veszünk mások fájdalmát, félelmét, vagy akár megoldatlan konfliktusait. Mintha egy finom, éteri fátyol fonódna körénk, ami nem látható, nem tapintható, mégis érezhetően súlyosabbá teszi a lépteinket, elhomályosítja a tekintetünket.

Évekkel ezelőtt, amikor még nem volt ennyire éber a lelkem, gyakran éreztem magam kimerültnek, indokolatlanul szomorúnak, anélkül, hogy tudtam volna az okát. Azt hittem, csupán a fáradtság vagy a stressz az, ami nyomja a vállam. Később, a mélyebb önismereti utamon, rájöttem, hogy gyakran magamra veszem a hozzám közel állók, sőt, néha idegenek energiáit is. Mintha egy szivacsként szívtam volna magamba a körülöttem lévő világ érzelmi lenyomatait. Ez különösen igaz volt azokra a napokra, amikor valakinek mély krízisen kellett keresztülmennie a környezetemben. Én, anélkül, hogy akartam volna, elkezdtem érezni az ő szorongásukat, az ő fájdalmukat, és az én lelkem is besötétedett.

Ez a láthatatlan teher nemcsak mentális, de fizikai tünetekben is megmutatkozhatott. Fejfájás, gyomorgörcs, állandó fáradtság – a testem próbált jelezni, hogy a lelkem túlterhelt. Ahogy az égbolt is besötétedik, amikor viharfelhők gyülekeznek, úgy sötétül el a mi belső égboltunk is, amikor túl sok idegen terhet cipelünk. Az egyik kulcsfontosságú felismerés az volt, hogy ez a teher nem az enyém. Nem kell, hogy az enyém legyen. A segíteni vágyás gyönyörű érzés, de a határvonal meghúzása önmagunk és mások energiái között elengedhetetlen a lelki egészségünk megőrz