A Lecsendesedés Holdkő Patakjai

A zaj. Mindig a zaj. Nem a város lüktetése, a forgalom zúgása, hanem a gondolatok áradata bent, a fejemben. Mintha egy örökmozgó gépezet zakatolna szüntelen, képtelen leállni. Évekig kerestem a kiutat, a csend szigetét ebben a belső orkánban. Próbáltam meditációt, jógát, természetjárást – mind segített egy kicsit, de a gépezet sosem állt le teljesen. Aztán egy esős délután, a könyvtár eldugott zugában, kezembe akadt egy régi asztrológiai könyv. A Holdról írt, annak változásairól, az érzelmekre gyakorolt hatásáról. És valami kattant.

Rájöttem, a zaj nem ellenség. A zaj én vagyok. Az elfojtott érzések, a kimondatlan szavak, a meg nem élt pillanatok kavargása. A Hold pedig, a változás, a lecsendesedés, a befogadás szimbóluma. Elkezdtem figyelni a Hold fázisait, és engedtem, hogy a lelkem is együtt áramoljon velük. Újholdkor elengedtem a régi sérelmeket, teliholdkor megengedtem magamnak az örömöt. És lassan, nagyon lassan, a gépezet kezdett lassulni. A gondolatok nem szűntek meg, de már nem zakatoltak, hanem patakokká szelídültek, Holdkővel szegélyezett mederben csordogálva. A zaj helyét pedig betöltötte a lélegzetem ritmusa, a szívem dobogása, a lelkem csendes éneke.