A Lecsúszás Obszidián Barlangjai

Ma a lecsúszás érzésével ébredtem. Nem a szó fizikai értelmében, bár a testem nehéznek éreztem, mintha valami láthatatlan kéz húzna lefelé. Inkább a lélek csúszik olyankor, mint egy jeges lejtőn, ahol minden lépés közelebb visz a mélyhez, a sötétséghez, ahol a remény elhalványul.

Egy régi történet jutott eszembe. Egy hegymászó egyszer eltévedt a ködben. Fáradtan, éhesen botorkált, mígnem egy barlangra lelt. Bement, abban a reményben, hogy védelmet talál. A barlang mély és sötét volt, a falai obszidiánból álltak, tökéletesen simák és hidegek. Minden lépéssel mélyebbre csúszott a sötétségbe, a remény egyre távolabb került tőle. Aztán, amikor már feladta volna, meglátott egy pici fényt a távolban. Egy apró kristály, amely a barlang mennyezetéből lógott, visszaverte a holdfényt. A fény nem volt elég ahhoz, hogy kivezetje a barlangból, de elég volt ahhoz, hogy emlékeztesse arra, hogy még a legmélyebb sötétségben is van fény.

A lecsúszás nem más, mint egy ilyen obszidián barlang. Könnyű elveszni benne, hagyni, hogy a sötétség eluralkodjon rajtunk. De a fény mindig ott van. Talán egy apró emlék, egy kedves szó, egy apró gesztus, vagy éppen a tudat, hogy a nap holnap újra felkel. A fontos az, hogy ne felejtsük el keresni azt a kis fényt, amíg ki nem találjuk a kiutat. Mert a lecsúszás csak egy ideiglenes állapot, egy próbatétel, nem pedig végállomás. Mint a hegymászó, mi is megtalálhatjuk a kiutat a barlangból, ha nem adjuk fel a reményt, és emlékezünk a fényre, ami belülről fakad.