A Lélegzet Után maradt Üresség

Van, hogy az ember úgy érzi, mintha egy láthatatlan árnyék suhanna át a lelkén, magával ragadva mindent, ami valaha volt. Egy olyan üresség, ami nem fáj, nem szorongat, csupán van. Mint egy régi ház, amiből kivitték az összes bútort, és már csak a falak emlékeznek a régi életekre. Ez az az állapot, amikor a megszokott ritmus felborul, a lélegzet magától értetődő áramlása megreked, és mi csak állunk a megváltozott valóság küszöbén. Nem a veszteség az, ami eltölt, inkább a felismerés, hogy mennyi minden épült puszta megszokásra, múló illúziókra, amik most, mint porcukor a szélben, eltűntek. Ez nem gyász, hanem egy mélyebb tisztulás előtti csend. Amikor a kozmikus rend úgy dönt, hogy ideiglenesen felfüggeszti a külső zajt, hogy meghallhassuk a belső templomunk halk suttogását. Nem kell sietni a betöltéssel, nem kell azonnal új fényforrás után kutatni. Néha az üresség maga a legnagyobb tanító. Benne rejlik a lehetőség, hogy újraformáljuk magunkat, hogy ráébredjünk, mi az, ami valójában lényegi, és mi az, ami csupán díszlet volt a színpadon. Adjuk át magunkat ennek a néma térnek, engedjük, hogy a hiány kimossa belőlünk a fölösleget. Mert a lélegzet után maradt üresség valójában a születő új kezdet hívó szava. A csend, amiben a következő fejezet íródni kezd.