A Lélek Csendes Elengedése

Van, amikor a lélek csendben elenged. Nem kiált, nem rángatózik, nem harcol tovább. Csak elfordul, és hagyja, hogy ami már nem szolgálja, az lassan, fájdalommentesen lepotyogjon róla. Hosszú ideig tartózkodtam abban a hitben, hogy minden elengedésnek drámai, szívszorító pillanatnak kell lennie. Hogy a gyász és a búcsú elkerülhetetlen részei. Pedig a legmélyebb elengedések néha a legcsendesebbek. Mint amikor egy régi, megsárgult levélporos lap hull le a fáról, anélkül, hogy bárki is észrevenné a halk neszt.

Emlékszem egy időszakra, amikor szinte beleszerelmesedtem egy elképzelésbe. Nem egy személybe, hanem egy jövőképbe, egy lehetőségbe, ami a fejemben élt. Olyan volt, mint egy édes illat, ami körbeölelt, és meggyőzött arról, hogy ez az egyetlen út. Éjjelente a csillagokat néztem, és minden egyes fénypontban ennek a vágynak a tükörképét láttam. Aztán valahogy, észrevétlenül, valami megváltozott. Nem történt nagy esemény, nem érkezett megvilágosodás villámlásként. Egyszerűen csak egy reggel, amikor felébredtem, más volt a levegő. A csillagok ugyanúgy ragyogtak, de az illat, a varázslat tovaszállt.

Nem gyászoltam, nem éreztem hiányt. Csak egy mély, békés megértést, hogy az, ami tegnap még olyan fontosnak tűnt, ma már nem az. A lélek csendben elengedte azt az elképzelést, mint egy régen hordott ruhát, ami már nem illik hozzám. Ez az elengedés nem a feladásról szólt, hanem a tágulásról. A felismerésről, hogy a jövő nem egyetlen, merev úton halad, hanem ezer és ezer ösvényen kanyarog, és mindegyik rejt valami csodát.

Talán a Hold állása is hozzájárult ehhez a békés átalakuláshoz, ki tudja. De leginkább azt hiszem, a lélek bölcsessége