A Lélek Csendes Előcsarnoka

Sokszor hisszük, hogy a lélek útja egy egyenes ösvény, amelyen lépésről lépésre haladunk a felvilágosodás felé. Pedig gyakran nem más, mint egy hatalmas, csendes előcsarnok, ahol az idő mintha megállna, és a terek tágulni kezdenek. Itt állunk meg néha, két ajtó között, a régi elengedése és az új befogadása között. Azt hisszük, elveszítettük a fonalat, azt, amit célnak neveztünk, pedig valójában egy szent pillanatnak vagyunk részesei: az átmenetnek. Ebben az előcsarnokban nem kell tennünk semmit, csak lennünk. Lassan, csendesen, mint egy ősi fa, amely téli álmot alszik, gyűjtjük az erőt. Figyeljük a fény és árnyék játékát a falakon, a visszhangtalan csendet, ami áthatja a teret. Talán észrevesszük a porréteget, ami leült a régi álmokra, a repedéseket a falon, amelyek az elengedett vágyak nyomai. És egyszer csak, a csend szívében, egy apró, alig hallható zajra leszünk figyelmesek: az ajtó nyitódik. Nem mi nyitjuk, hanem belülről nyílik meg, a Lélek Csendes Előcsarnokából a következő terembe, a következő fejezethez. És ekkor, minden erőlködés nélkül, beléphetünk. Nem az akaratunk, hanem a belső hívás vezet tovább. Mert néha a legfontosabb lépés az, ha megtanulunk megállni, és várni a csendben, az előcsarnokban, amíg az idő meg nem érik.