A Lélek Csendes Előhangja a Fénynek

Ülök a hajnali csendben, a kelő nap első sugarai még csak félve lopakodnak be az ablakon. Ma az az érzés foglalkoztat, hogy mennyi el nem mondott szó, mennyi meg nem élt ölelés, mennyi elfojtott nevetés rejlik bennünk, mindannyiunkban. Mintha a lelkünk egy hatalmas katedrális lenne, tele szentélyekkel, amelyekbe még sosem léptünk be teljesen. A sürgetés, a megfelelni vágyás, a külső zajok olykor elfedik előlünk a saját belső dallamunkat, azt a finom rezdülést, ami valójában a legmélyebb igazságainkat suttogja.

Emlékszem, régen mennyire kerestem a válaszokat a külvilágban. Könyvekben, tanítókban, eseményekben. Aztán egy nap, egy hosszú, sötét éjszaka után, amikor a Hold türelmesen nézett le rám, rájöttem, hogy a válaszok mindig is bennem voltak. Csupán a befelé fordulás csendje hiányzott, az a szent tér, ahol a Lélek végre kibonthatja szárnyait. Amikor a Jupiter jegyváltásai arra emlékeztetnek, hogy a tágulás és a bőség belülről fakad, akkor értem meg igazán, hogy a legnagyobb kincseinket nem külső vándorlás során találjuk meg, hanem a belső utazásban. A lélek csendes előhangja ez a fénynek, annak a ragyogásnak, amit elrejtettünk magunk elől. Ez a belső hívás, ez a halk suttogás, ami arra ösztönöz, hogy végre megéljük mindazt, amiért ide születtünk. Engedjük meg magunknak, hogy a hangunkra hallgassunk, és felszínre hozzuk a bennünk rejlő, még felfedezetlen szépséget. Ne féljünk megnyitni a katedrális összes szentélyét, és beengedni a fényt.