A Lélek Csendes Hajléka a Változásban

Léleknapló. Azt mondják, a változás az élet egyetlen állandója. Mégis, olykor, amikor az élet szélviharba sodor, és minden ismerős morzsa elszáll a lábunk alól, pánik lesz úrrá rajtunk. Mintha a lelkünk egy apró, félénk madár lenne, amely kétségbeesetten keresi a fészket, amit az árvíz elsodort. Azt hisszük, elvesztünk, eltévedtünk, magányosan bolyongunk a bizonytalanság végtelen mezőin. Pedig pont ilyenkor, a legnagyobb vihar közepette, nyílik meg előttünk az a kapu, amely a legbensőbb menedékünkhöz vezet.

Emlékszem, egyszer én is egy ilyen viharban voltam. Minden, amit addig biztosnak hittem, a semmibe foszlott. Akkoriban egyedül a küzdelemre, a foggal-körömmel való kapaszkodásra emlékeztem. Az égi térképen a Plútó épp a legmélyebb átalakulás táncát járta a horoszkópomban, és én éreztem, ahogy a régi bőröm szétrepedezik, és egy ismeretlen, új én próbálna meg áttörni. Rettenetes volt a fájdalom és a félelem. Aztán egy reggel, amikor a Nap első sugarai áttörtek a felhőkön, és megvilágítottak egy apró virágot, ami a repedezett aszfalton is kibújt, valami megváltozott bennem. Rájöttem, a változás nem az ellenség, hanem a szövetséges. Nem a rombolás, hanem az építés eszköze.

A lélek ugyanis nem a külső körülményekben leli otthonát. Nem egy fix pontban, nem egy állandó állapotban. A lélek maga a változás, maga az áramlás. A lélek otthona nem egy kőfalakkal körülvett ház, hanem egy végtelen tér, amely minden pillanatban újjászületik. Ahol a régi elhal, hogy helyet adjon az újnak, ahol a megszokott feloldódik, hogy egy magasabb rendű valóság bontakozhasson ki. A lélek csendes hajléka nem a kényelemben, hanem a rugalmasságban, az alkalmazkodásban rej