A Lélek Csendes Születése az Elfogadásban

Mélyen lélegzem. Egy régi fuvallat érint meg, az elengedésé. Hányan küzdünk azzal, hogy elfogadjuk azt, ami van, úgy, ahogy van? A kényszerítő vágy, hogy irányítsuk, formáljuk, megváltoztassuk a valóságot a saját képünkre, mint egy szélmalomharc a természet erőivel. Azt hisszük, a boldogság a külső körülmények átrendezésében rejlik, a tökéletesség elérésében, egy eszményi kép megvalósításában, amit a világ vagy a saját egónk fest elénk. De mi van akkor, ha a valódi béke éppen abban a pillanatban születik meg, amikor elengedjük a gyeplőt, és hagyjuk, hogy az élet – az isteni terv – bontakozzon ki előttünk?

Emlékszem egy régi történetre, amit az asztrológia tanított nekem. A Hold, mint a lelkünk legmélyebb, legősibb része, az elfogadást képviseli. Azt, ahogyan reagálunk, ahogyan befogadunk. Ha harcolunk a Holdunk ellen, a belső világunk ellen, azzal a szüntelen elégedetlenséggel élünk. De amikor megadjuk magunkat az árnak, és hagyjuk, hogy az érzelmek hullámozzanak rajtunk keresztül, anélkül, hogy megítélnénk, vagy megpróbálnánk őket elnyomni, akkor egy csodálatos átalakulás veszi kezdetét. Az elfogadás nem passzivitás, hanem egy aktív döntés: a bizalom választása a félelemmel szemben. Azt jelenti, hogy felismerjük: minden, ami történik, része egy nagyobb, számunkra láthatatlan mintának, egy isteni koreográfiának. A fájdalom is, a veszteség is, a csalódás is.

Amikor elfogadom magamat a hibáimmal együtt, amikor elfogadom a körülményeimet a tökéletlenségeikkel együtt, akkor valami elcsendesedik bennem. A külső zaj lecsendesedik, a belső kritikus hang elnémul. Ekkor, ebben a csendben, születik meg a Lélek. Nem egy nagy, drámai eseményben, hanem egy halk suttogásban, egy mély, békés felismerésben