A Lélek Csendes Tánca a Sötétségben

Léleknapló. Van úgy, hogy a világ összes fénye mintha elhalványulna körülöttünk. A megszokott utak, melyeken oly magabiztosan jártunk, hirtelen ködbe borulnak, és a szívünkben élő ritmus is mintha megakadna egy pillanatra. Ilyenkor a félelem, ez az ősi, mélyen gyökerező érzés, gyakran átveszi az irányítást. Nem az a félelem, ami veszély esetén figyelmeztet, hanem az a csendes, alattomos változat, ami a bizonytalanság mélységeiből kúszik elő. A félelem attól, hogy elveszünk. Hogy a lépéseink tévútra visznek. Hogy a bennünk élő fény is kialszik, ha túl sokáig bolyongunk az árnyékban.

Sokáig azt hittem, a félelem egy ellenség, amit le kell győzni, el kell űzni, és ami a spiritualitás útján járva szégyenletes dolog. Mintha a lélek ereje megkérdőjeleződne általa. Aztán jöttek a sötétebb éjszakák. Azok az időszakok, amikor a Hold is fátyolba burkolta magát, és a csillagok is csendben maradtak. Ekkor döbbentem rá, hogy a félelem nem feltétlenül az út vége, hanem sokszor a kezdet. Egyfajta csendes hívás, ami arra invitál, hogy mélyebbre nézzünk magunkba, mint valaha. Hogy ne csak a ragyogó fényekben, hanem az árnyékos zugokban is keressük a válaszokat.

Gondoljunk csak a Plútóra az asztrológiában. Az átalakulás bolygója, amely a mélységeket, a rejtett erőket és a transzformációt jelképezi. A félelem gyakran ott üti fel a fejét, ahol a Plútó hatása a legerősebb, ahol a régieknek meg kell halniuk, hogy valami új születhessen. A félelem nem a gyengeség jele, hanem egy kapu. Egy lehetőség arra, hogy felülvizsgáljuk a hiedelmeinket, hogy elengedjük azt, ami már nem szolgál minket, és hogy felfedezzük