A Lélek Csendes Tükörképe a Fényszünetben

Van, amikor a fény – az élet, a remény, a tisztánlátás fénye – hirtelen elpárolog. Nem teljes sötétség ez, inkább egy furcsa, szürkés félhomály, mint egy rég elfeledett filmkocka, ahol a színek elhalványultak. Éppen ilyen "fényszünetben" találta magát lelkem az utóbbi időben. Nem volt okom panaszra, mégis, a belső forrásom, melyből eddig a lelkesedés és a motiváció szikrázott, mintha megapadt volna. Olyan, mintha a külső világ zaját is tompítaná valami láthatatlan fátyol, és minden, ami addig élesen kirajzolódott, most csak elmosódott kontúrokkal lebegne körülöttem.

Ez a csendes, tétova állapot azonban nem feltétlenül a hanyatlás vagy a veszteség jele. Ahogy a természet is megpihen a tél ölelésében, hogy tavasszal új erővel fakadjon virágba, úgy a léleknek is szüksége van néha egy ilyen "fényszünetre". Ez az időszak a befelé fordulás, a lassulás és a hallgatózás szent ideje. Nem kell azonnal cselekedni, nem kell azonnal megoldásokat keresni. Egyszerűen csak megengedni magunknak, hogy ebben a lebegésben létezhessünk. Hogy elengedjük a konstans teljesítménykényszert, a folyamatos haladás illúzióját.

Ebben a fényszünetben a lélek önmagára talál, a felszín alatti rétegeket tárja fel. Mintha egy tükör állna elém, mely nem a külső énemet, hanem a belső valóságomat reflektálja, minden árnyalatával, minden elrejtett zugával együtt. Lehet, hogy fáradtságot, kiégettséget látok benne, de lehet, hogy egy új, eddig ismeretlen erőforrásra is rábukkanok. Egy csendes hívásra, ami arra ösztönöz, hogy újra felfedezzem, mi az, ami igazán táplálja a lelkemet, mi az, ami valódi örömmel tölt el, és mi az, amitől érdemes búcsút vennem. Ez a fényszünet lehetőséget ad arra, hogy újraírjuk a saját belső forgató