A Lélek Csendes Tükre az Időn Át

Van, amikor az ember úgy érzi, mintha egy láthatatlan folyó sodorná magával, megállíthatatlanul. Az idő folyama ez, melynek felszínén a mindennapok kavarognak, s néha úgy tűnik, képtelenek vagyunk megállni, belenézni a mélységbe. Pedig ott, a hullámok alatt, rejtőzik a lélek csendes tükre.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a város még aludt. Ültem a teraszomon, s a felkelő nap első sugarai aranyba vonták a párát. Egy pillanatra minden elcsendesedett bennem, mintha a külső világ zajai is elhallgattak volna. Ekkor, ebben a tiszta csendben, megláttam valamit. Nem a szememmel láttam, hanem a belső tekintetemmel. Egy kép volt, egy emlékfoszlány, mely egy távoli, elfeledett érzést hozott vissza. Mintha egy korábbi élet darabkája villant volna fel, vagy egy olyan felismerés, ami már régóta ott lapult a tudatalattim mélyén.

Ez a pillanat rávilágított arra, hogy az idő nem csupán egy lineáris út, melyen előrehaladunk. Sokkal inkább egy végtelen tér, melyben a múlt, a jelen és a jövő összefonódik. A lélek csendes tükre ebben a térben lebeg, s időről időre felvillantja nekünk azokat a tapasztalatokat, melyekre szükségünk van a fejlődésünkhöz. Nem ítélkezik, nem magyaráz, csak megmutatja, ami van. Egy visszatérő álom, egy déjà vu érzés, vagy egy hirtelen felötlő gondolat – mind-mind lehet a lélek üzenete, mely az idő fátylán keresztül érkezik hozzánk.

Néha a tükör homályos, poros. Ez akkor történik, amikor a rohanó élet elvonja a figyelmünket, amikor a külső zajok elnyomják a belső hangot. De ha megállunk, ha belélegzünk mélyen, s hagyjuk, hogy a csend betöltsön minket, akkor a tükör lassan letisztul. Fényesebbé válik, s megmutatja nekünk az igazi valónkat, a mélységeinket, a