A Lélek Csendes Visszhangja

Léleknapló. Azt hiszem, mindannyian ismerjük azt a pillanatot, amikor a világ zajossá válik, és a saját belső hangunk is alig hallható. A külvilág elvárásai, a sürgető feladatok, a szavak vihara eltakarja előlünk azt a békés szigetet, ahol a valódi énünk lakozik. Pedig a léleknek szüksége van a csendre, hogy visszhangra találjon. Éppen tegnap, a Vízöntő telihold energiáiban, éreztem meg ennek súlyát. A levegő tele volt a kollektív tudat vibrálásával, a jövőbe tekintő, újító erőkkel. Mégis, ami a leginkább vonzott, az a belső tér csendje volt. Emlékszem egy régi, mesebeli történetre, mely egy tóparti faluról szólt. A falu lakói mindennap a tóhoz jártak, hogy meghallgassák a tó bölcsességét, de annyian és olyan hangosan beszéltek, hogy a tó egyre halkabb lett, míg végül elhallgatott. Csak az az egy kisfiú hallotta meg újra a víz suttogását, aki képes volt órákig némán ülni a partján, csak figyelni és érezni. A mi lelkünk is ilyen. Nem kiált, nem követel, nem harsog. Inkább suttog, néha alig hallhatóan. Ahhoz, hogy meghalljuk, el kell hallgattatnunk a külvilág zaját és a belső párbeszédek felesleges fecsegését. El kell engedni a gondolatok áradatát, a múlton való rágódást és a jövő miatti aggodalmat. Engedjük meg magunknak a puszta lét pillanatát, azt a légüres teret, ahol csak a lélegzetünk üteme számít. Ott, abban a csendben, a lélek elkezd visszhangozni. Először csak halk morajként, majd egyre tisztábban, világosabban. Feltárja a valódi vágyainkat, a félelmeink gyökerét, és azt az utat, amelyen járnunk kell. A csend nem az üresség szinonimája, hanem a teljesség kapuja. Ahol a lélek szabadon lélegezhet, és a belső bölcsességünk végre utat tör