A Lélek Lépcsőinek Szunnyadó Kulcsai

Vajon hány lépcsőfokból áll a lelkünk? Talán mindannyian építünk egy láthatatlan tornyot magunkban, ahol a felsőbb szintek a bölcsességet, az alacsonyabbak pedig a gyermeki félelmeket őrzik. És vajon mi történik, ha elfelejtjük, hol vannak a kulcsok a lezárt ajtókhoz? Észrevétlenül élhetünk egy életet az alsó szintek zavaros, félhomályos szobáiban, miközben a napsütötte, tágas emeletek üresen állnak, várva, hogy felfedezzük őket. Gyakran észre sem vesszük a belső szunnyadó erőket, a belső alkimistát, aki arannyá változtathatná a félelmeinket. Megrögzötten ragaszkodunk a már ismert, megszokott úthoz, még ha az tele is van tövisekkel és sárral. Pedig a kulcs nem más, mint a rálátás. Az a pillanat, amikor megállunk, mélyen belélegzünk, és rájövünk, hogy mi magunk tartjuk a kezünkben a zsilipet, ami elválaszt minket a felsőbb áramlatoktól.

Nemrégiben, egy álmatlan éjszakán, amikor a Hold egy vöröses glóriával ölelte körül a világot – mintha egy Skorpió telihold energiája ébresztett volna fel a mélyből valamit –, éreztem, hogy egy belső ajtó nyílik. Nem hangosan, inkább csendesen, suttogva, mint egy régi zsanér, ami hosszú idő után először mozdul. Ekkor döbbentem rá, hogy a kulcs nem valami külső erő, nem egy guru vagy egy könyv, hanem az önmagamhoz való őszinteség. Az a képesség, hogy leüljek a sötét szobákban lévő félelmeimmel, és elbeszélgessek velük, mintha régi barátok lennének. Megkérdezni tőlük, miért vannak ott, mit szeretnének tanítani. És ami a legfontosabb, megérezni, hogy mindegyik félelem, minden aggodalom csupán egy zárt ajtó egy felsőbb szintre vezető lépcsőfokon. A kulcs sosem volt kint, mindig is bennünk szunny