A Lélek Lézengése az Idő Hálóiban

Van úgy, hogy az ember élete egy sűrű, mégis átlátszó hálóban vergődik, amit az idő szőtt köré. Nem feltétlenül rosszindulatúan, sokkal inkább a megszokás és a kényelem szálaiból. Észrevétlenül, lépésről lépésre engedjük, hogy a napok, hetek, hónapok egyhangúsága beszűrje magát a lélek legmélyebb zugaiba is. A rutin csendes hipnózisa elaltatja a vágyakat, a régen dédelgetett álmokat. Mintha egy láthatatlan kéz finoman tompítaná a színek élénkségét, a dallamok tisztaságát, az érzések intenzitását. Nem fáj, nem okoz égető sebet, inkább csak tompa, folyamatos zsibbadást. A lélek lézeng, céltalanul bolyong a háló bonyolult szövésében, és megfeledkezik arról, hogy valaha is szabadon repült. Talán egy retrográd Merkúr, ami elhozta a múlt árnyait, vagy éppen egy Uránusz tranzit, ami felkavarja az állóvizet, ébreszti fel a belső hangot. Azon a ponton, amikor a megszokás kényelme kezd fojtogatóvá válni, és a csend már nem békét, hanem ürességet hordoz, akkor nyílik meg a lehetőség. Akkor ébred rá a lélek, hogy a háló nem börtön, csupán egy figyelmeztetés. Egy finom jel, hogy ideje meghúzni a szálakat, átszakítani a mintákat, és újra szabadon, lendülettel szárnyalni. Nem kell nagy dráma, elég egy pillanatnyi éberség. Egy mély lélegzet, egy elhatározás, és a háló máris elengedi a foglyot. A Lélek lézengése csupán egy átmeneti állapot, egy pihenő a nagy utazásban, amiből minden alkalommal erősebben és bölcsebben térhetünk vissza önmagunkhoz.