A Lélek Vaksága a Saját Forrásnál

Mélyen lélegzem. Érzem, ahogy a levegő beáramlik, megtölt, majd lassan távozik, elengedve mindazt, ami már nem szolgál. Ma valami különös érzés motoszkál bennem, egyfajta furcsa elszakadás, mintha a saját gyökereimtől távolodnék, miközben mégis minden porcikám a földhöz húz. Elgondolkodtam, hányszor nézünk a messzeségbe, keressük a válaszokat a távoli csillagokban, a kozmikus mintákban, miközben a leglényegesebb igazság éppen a lábunk alatt, a szívünk közepén rejtőzik.

Olykor a lélek vakságot ölt, pont akkor, amikor a legfontosabb lenne látnia. Vak a saját forrására, arra a végtelen kútforrásra, melyből élete és ereje fakad. Keressük a boldogságot, a békét, a kiteljesedést külső dolgokban: egy új kapcsolatban, egy tárgyban, egy utazásban, vagy éppen asztrológiai prognózisokban. Azt hisszük, a megoldás odakint vár ránk, egy láthatatlan horizonton túl. Pedig a kulcs már régóta a kezünkben van, sőt, mi magunk vagyunk a kulcs és a zár is egyben.

Ez a vakság nem büntetés, hanem tanítás. Arra emlékeztet, hogy térjünk vissza önmagunkhoz, a belső csendhez, ahhoz a pontra, ahol a Fény születik. Amikor elfordulunk a saját forrásunktól, olyan ez, mintha egy szomjazó a sivatagban a felhőkben kutatná az esőt, miközben egy friss forrás bugyog a lába alatt, csak ő nem látja a homoktól. Az ego gyakran elhiteti velünk, hogy bonyolultabbak vagyunk, mint amilyenek valójában, hogy a spirituális útnak megannyi akadálya és titka van. Pedig az igazság egyszerű: lélegezz, érezd, és emlékezz arra, hogy ki vagy valójában. Egy végtelen lélek, mely a saját fényéből táplálkozik. A forrás sosem szárad ki, csak mi fordulunk el tőle. Ma ismét megengedtem magam