A Lélek Változásának Édes Fájdalma

Van, amikor a lélek, mint egy régi ház, elkezd repedezni. Nem a vihar tépi szét, nem a földrengés rázza meg, hanem valami belülről fakadó, lassú, de megállíthatatlan erózió. A megszokott falak elvékonyodnak, a tető gerendái elkorhadnak, és a kényelmes, ismerős szobák egyszerre tágassá és idegenné válnak. Ez a változás, még ha tudjuk is, hogy elkerülhetetlen és szükséges, édes fájdalmat hordoz. El kell engedni azt, akik voltunk, azt a kényelmes bőrt, amibe beleszületett és belenőtt az Ego.

Gyakran kapaszkodunk a régi önmagunkba, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Pedig a mélyben tudjuk, hogy ez a szalmaszál már rég nem ment meg. A Kos energiája hajtana előre, a Skorpió mélysége rombolná le a hamis bálványokat, de az emberi természet inkább a biztonságra vágyik, még ha az a biztonság már csak egy illúzió is. Ezt a folyamatot nem siettetni kell, hanem megélni. Minden egyes elengedett darabbal – legyen az egy régi gondolat, egy berögzült félelem, egy elavult kapcsolat – egy új tér nyílik. Egy tér, ahol a fény másképp esik be, ahol a szél más dallamot énekel, és ahol a szív mást suttog.

Ne féljünk tehát attól, ha a régi falak omladoznak. Ne féljünk attól, ha a lélek megreped. Engedjük meg, hogy az édes fájdalom áthasson bennünket, mert ez a fájdalom nem a pusztulás, hanem az újjászületés előhírnöke. Ahogy a kígyó vedlik, és egy új, ragyogóbb bőrbe bújik, úgy a mi lelkünk is képes megújulni. Hagyjuk, hogy a por elüljön, és a romok helyén valami sokkal erősebb, sokkal igazabb, sokkal önazonosabb épüljön fel. Hiszen a lélek nem állandó, hanem folytonos áramlás, egy soha véget nem érő metamorfózis. És ez a változás, bármennyire is fájdalmas, mindig a fejl