A Lélek Vándorlása Holdfényes Vizeken

Ma este, miközben a Hold ezüst fénye átszűrődik a függönyökön, a lélek különös, szelíd hullámzása járja át a csendet. Eszembe jutott, milyen gyakran érezzük úgy, hogy a partra vetett kagylóként fekszünk, várva, hogy valami külső erő, egy érkező hullám felemeljen minket, és visszasodorjon az élet áramába. Pedig mi magunk vagyunk a hullám, mi vagyunk a tenger, és a parton fekvés is csak egy pillanatnyi megálló a végtelen utazásban.

A Lélek Vándorlása Holdfényes Vizeken című bejegyzésben, most éppen azon tűnődöm, mennyi erőt pazarolunk el arra, hogy ragaszkodjunk ahhoz, amiről azt hisszük, a miénk. Egy munka, egy kapcsolat, egy álom. És amikor ezek elengedését követeli az élet, úgy érezzük, darabjainkra hullunk. Pedig ez nem bukás, hanem átalakulás. A Hold, amint végigmegy égi útján, mindig változik, hol növekszik, hol fogy, mégis mindig önmaga marad, csak a formája más. Ahogy a dagály és apály váltakozik, úgy váltakozik a mi életünk is. Néha a bőségben úszunk, máskor pedig a visszahúzódás csendjébe vonulunk. De mindkét állapotnak megvan a maga mélysége, a maga tanítása.

Ebben az égi táncban nincs elveszett pillanat, nincs felesleges tapasztalat. Minden megtörtént esemény, minden érzés, még a legmélyebb fájdalom is, egy vízfolyás, amely formál minket. A Hold energiája, a befogadás, az intuíció és a mélyebb érzelmek szimbóluma, arra hív, hogy figyeljünk a belső hangra. Engedjük meg magunknak, hogy elengedjük a kontrollt, és bízzunk abban, hogy a víz tudja, merre kell sodródnia. A sorsunk nem egy merev út, hanem egy folyó, amely ezer ágon keresztül tör magának utat, és minden kanyarban, minden zuhatagban rejlik egy új felfedezés.

Hagyjuk, hogy a Hold fénye utat mutasson a belső vizeinken. Engedjük, hogy