A Lélek Várótermi Csendje

Van úgy, hogy az élet megállít. Nem finom suttogással, hanem határozottan, szinte kényszerítve ránk egy olyan állapotot, amit mi, a folytonos cselekvésre és haladásra programozott lények, alig viselünk el: a várakozást. Azt a bizonyos "nem-csinálás"-t, amikor minden látható külső erőfeszítés hiábavalónak tűnik, és egyetlen dolgunk marad: lenni. Ott ülni a csendben, a lélek várótermében, és hagyni, hogy az idő múljon, anélkül, hogy tudnánk, mi hoz a következő pillanat.

A várakozásban van valami paradoxon. Egyrészt ott a tehetetlenség kínzó érzése, a vágy, hogy irányítsuk a történéseket, befolyásoljuk a kimenetelt. Másrészt viszont ez a tehetetlenség pont arra hív fel, hogy elengedjük a kontrollt. Hogy mélyen belélegezzük azt a tényt, hogy nem minden rajtunk múlik. Hogy van egy nagyobb rend, egy mélyebb áramlás, ami akkor is dolgozik, amikor mi éppen csak vagyunk.

Ebben a csendes várakozásban a lélek elkezd súgni. A külső zajok elcsendesedésével a belső hangok felerősödnek. Régi emlékek bukkannak fel, elfeledett vágyak ébrednek, és néha, egy-egy hirtelen megvilágosodás erejével, felismerjük, miért volt szükség erre a megállásra. Lehet, hogy egy rossz úton haladtunk, és a várakozás ideje lehetőséget ad a korrekcióra. Lehet, hogy egy régóta dédelgetett tervünket kellett volna már elengednünk, és ez a lebegő állapot pont ehhez ad erőt.

A várakozás nem üresjárat. Hanem a lélek felkészülési ideje. Ahogy egy mag sem nő ki azonnal, miután elvetették, hanem csendben gyűjt erőt a föld alatt, úgy a mi lelkünk is csendben készül a következő lépésre. Érdemes ebben az állapotban is figyelni, mert a csendben rejlő válaszok sokszor tisztábbak, mint a hangzavarban kapottak. És amikor eljön az idő, amikor végre megnyílnak az ajt