A Lélek Végtelen Holdporos Ölelése

Drága Lélektársaim,

Ma egy olyan érzésről szeretnék veletek beszélgetni, ami sokszor észrevétlenül szövődik a mindennapjainkba, egy láthatatlan, mégis tapintható szövevényként fonódik körénk. Ez a magány. Nem az a fajta magány, ami a csenddel és az önmagunkra való figyeléssel jár, hanem az a nyomasztó üresség, ami akkor jelentkezik, amikor a szívünk kiált, de úgy érezzük, senki sem hallja.

Gyakran gondoljuk, hogy a magány a kapcsolatok hiányából fakad, egy üres tér a mi és a többi ember között. Pedig valójában sokszor akkor is magányosnak érezzük magunkat, ha körülöttünk zsong a világ, ha tele van a naptárunk, ha mosolyokat váltunk. Ez a magány valójában egy belső állapot, egy visszatükröződés arról, hogy talán mi magunk nem öleljük át eléggé a saját lényünket, nem fogadjuk be azt a végtelen szeretetet, ami belülről fakad.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a város még aludt, és én az ablakból néztem a pirkadat első rózsaszín sugaraiban fürdő utcát. Egy pillanatra azt éreztem, a világ túl nagy, és én túl apró vagyok benne. A mellkasomban szorító érzés fogott el, egyfajta kozmikus elhagyatottság. Ekkor eszembe jutott nagymamám régi mondása: „Fiam, a Hold mindig ott van, még akkor is, ha nem látod. A fényed is ott van, még akkor is, ha elborítják a felhők.”

Hirtelen megértettem. A magány nem a körülöttünk lévő emberek hiánya, hanem a belső fényünk elfelejtése. Amikor elfelejtjük, hogy mi magunk is egy csillagporból született, végtelen lények vagyunk, akik magukban hordozzák az egész univerzum energiáját. Amikor ráébredünk erre az igazságra, a magány szertefoszlik. Felébred bennünk az a tudat, hogy soha nem vagyunk egyedül, mert az univerzum létezésének minden atomjával összeköttetésben áll