A Lélek Végtelen Pókfonala

Van, amikor úgy érezzük, a dolgok szétesnek, a szálak elszakadnak, és a világ egyetlen nagy, érthetetlen zűrzavarrá válik körülöttünk. Mintha az élet szőttesének minden egyes cérnája külön utakon járna, vagy ami még rosszabb, gombolyaggá tekeredne össze. Ilyenkor a félelem könnyen bekúszik a lelkünkbe, azt suttogva, hogy elveszítettük a fonalat, és sosem találjuk meg többé. Pedig a lélek, mint egy bölcs és türelmes pók, szüntelenül szövi a saját hálóját. Nem látjuk mindig, hol a kezdete, vagy hova vezet egy-egy szál, de ott van, rezeg és vár. Minden egyes tapasztalat, legyen az öröm vagy fájdalom, egy újabb finom szál, amit a lélek hozzáfűz a nagy egészhez. Néha szakadnak szálak, igen, mert a háló az élet viharában van, de a pók mindig újra és újra kezdi a szövését, még szebben, még erősebben. Gondoljunk csak a Skorpió erejére, amely a mélységekből való újjászületést, az átalakulás titkát hordozza. A veszteségek, a csalódások nem végleges szakadások, hanem inkább olyan pontok, ahol a lélek hálója új mintát vesz fel, új csomópontokat hoz létre. Lassan, észrevétlenül, egyre komplexebb, mégis harmonikusabb lesz a végeredmény. A lélek fonala végtelen, és minden egyes nap, még ha nem is tudatosan, mi is szövődményei vagyunk ennek a csodának. Bízzunk benne, hogy a rejtett szálak is vezetnek valahova, és a nagy egész egy napon feltárja majd számunkra a maga szépségét.