A Lélek Végtelen Porszeme az Univerzumban

Van, hogy az emberi lélek hatalmasnak érzi magát. Hatalmasnak a céljaiban, a vágyaiban, a fájdalmában, a szeretetében. Körülvesz minket a földi lét illúziója, melyben mi vagyunk a középpont, a mozgatórugó, a teremtő és a romboló. Pedig valójában mindannyian csupán egy-egy apró porszem vagyunk az Univerzum végtelenjében. Egy porszem, mely mégis hordozza magában a kozmikus fény és szeretet egészét.

Gondoljunk csak bele: mekkora is egy porszem? Alig látható, egy szellő könnyedén elmozdítja, egy fénysugárban táncolva tűnik el és jelenik meg újra. És mégis, a porszem nem tudja, hogy porszem. A saját világában ő a minden. A saját mikrokozmoszában ő az, akinek létezése értelmet ad a térnek. Mi is ilyenek vagyunk. A mi földi létezésünk, a mi emberi létünk a mi mikrokozmoszunk. És ebben a mikrokozmoszban mindannyian hatalmasnak tűnünk, pedig valójában csak egy-egy apró szilánkja vagyunk a végtelen mindenségnek.

Ez a felismerés azonban nem elkeserítő, sőt! Megvilágító erejű. Ha belátjuk, hogy a mi egyéni létünk csak egy morzsa a nagy egészben, akkor sokkal könnyebben tudunk túllépni az egó korlátain. Elengedhetjük a feszültséget, a görcsösséget, a ragaszkodást. Tudatosul bennünk, hogy a dolgok messze túlmutatnak rajtunk, és van egy nagyobb terv, egy kozmikus rend, melynek mi is részei vagyunk. A Merkúr retrográd energiái is emlékeztetnek minket erre a nagyobb képre, arra, hogy a bálványozott racionális gondolkodásunk is mennyire relatív a mindenség áramlásában.

Ez a porszem-tudat felszabadító. Feloldja a félelmet, az aggodalmat, mert ráébreszt, hogy nem mi vagyunk az egyetlen mozgatói a sorsnak. Rábízhatjuk magunkat a nagyobb áramlatra, a kozmikus ritmus