A Lélek Végtelenül Csendes Hidak

Vajon hány szót hagyunk kimondatlanul, hány pillantást rejtünk el a félelem fátyla mögött? Léteznek-e olyan hidak, amiket sosem építünk meg, mert azt hisszük, a túlsó part túl messze van, vagy nem is érdemli meg az átkelést? Gyakran találkozom ezzel a jelenséggel, nemcsak másokban, de önmagamban is. Az elmaradt kapcsolódások, az elrejtett érzések, a ki nem mondott bocsánatkérések vagy éppen a hálák csendje. Mintha a lélek néha elfelejtené, hogy lényege a folyamatos áramlás, a kapocs teremtése.

Emlékszem, régen mennyire nehéz volt kimondani az "szeretlek" szót. Nem mintha nem éreztem volna, épp ellenkezőleg, túláradó volt bennem. De valahogy a szavak súlyosabbnak tűntek, mint az érzés maga. Félve a visszautasítástól, a félreértéstől, vagy attól, hogy talán túl sok lesz. Micsoda illúzió! Pedig a szó maga csak egy híd, egy rezgés, ami segít átvinni a szív rezdüléseit a másikhoz. Ma már tudom, hogy ezek a csendes hidak, a ki nem mondott szavak, azok, amik a legnagyobb űrt hagyhatják maguk után. Nem csak a másikban, hanem bennünk is. A lélek ugyanis vágyik a kapcsolódásra, a tükröződésre, a megosztásra. Ha elfojtjuk, az olyan, mintha egy folyót gáttal rekesztenénk el – előbb-utóbb utat tör magának, vagy stagnálva elmocsarasodik.

Amikor ráléptem az önismeret útjára, szembesültem azzal, hogy a legnehezebb hidakat önmagamban kellett megépítenem. Hidak a múltbeli sérelmek és a jelen megértése között. Hidak a gyengeségeim és az elfogadás között. Hidak a félelmeim és a bátorságom között. És ezek a hidak nem mindig szépek vagy egyenesek. Néha görbék, inognak, és sokszor kell rajtuk dolgozni. De a lényeg, hogy felépüljenek. Mert minden egyes