A Lélek Végtelenül Kivirágzó Bizalma

Ülök a verandán, a reggeli napfény simogatja az arcomat, és figyelem, ahogy a kertben egy apró rügy éppen megpattan. Nem siet, nem kapkod, csak lassan, méltóságteljesen nyílik, bízva abban, hogy a természet rendje szerint eljött az ideje. Ez a látvány a lélek bizalmára emlékeztet, arra a mélyen gyökerező hitre, ami a legnagyobb viharokban is megmarad. Gyakran elveszítjük ezt a bizalmat. Kérdőjelezzük a képességeinket, a jövőnket, sőt, még a létezésünk értelmét is. A mai világban, ahol a kontroll és a tervezés bálványokká váltak, nehéz átadni magunkat annak az áramlásnak, ami az élet. Pedig a lélek a bizalmon keresztül lélegzik. Amikor megengedjük magunknak, hogy elengedjük a görcsös ragaszkodást a kimenetelekhez, akkor nyílik meg előttünk egy teljesen új dimenzió. Olyan, mintha egy láthatatlan kéz vezetne minket, és tudnánk, hogy minden a maga idejében, a maga rendje szerint fog kibontakozni. Nem kell tudnunk a végkifejletet, elég, ha bízunk abban, hogy a legmagasabb jó fog megvalósulni. Ez nem passzivitás, hanem egy mélyebb szintű aktivitás, a szív ereje, ami túlszárnyalja az intellektuális kétségeket. Gondoljunk csak a Hold állására, ahogy csendesen, mégis hatalmasan befolyásolja az apályt és a dagályt. Nem kérdőjelezi meg a feladatát, csak teszi, amit tennie kell, bizalomban a kozmikus renddel. Mi is bízhatunk így. Bízhatunk abban, hogy a Lélek Végtelenül Kivirágzó Bizalma mindig vezet minket, még akkor is, ha a talaj inog a lábunk alatt. Mert a bizalom nem egy ígéret, hanem egy belső tudás, egy mélyről fakadó bizonyosság, ami sosem hagy el minket.