A Lélek Végtelenül Omló Falai

Vajon hány alkalommal éreztük már, hogy elszigeteltek vagyunk a világtól, a többiektől, sőt, néha még saját magunktól is? Mint valami ősi vár, melynek falai vastagon emelkednek körülöttünk, úgy építjük fel a védekezésünket a sebezhetőség ellen. Pedig a lélek nem arra teremtett, hogy elzárkózzon, hanem arra, hogy áramoljon, hogy szabadon lélegezzen a végtelen térben.

Emlékszem egy hajnali meditációra, amikor úgy éreztem, mintha ezer éve épült volna körém egy láthatatlan fal. Minden egyes tégla egy-egy csalódás, egy-egy kimondatlan szó, egy-egy elengedett álom volt. Nehéz volt a levegő, a szívverésem is mintha tompábban hallatszott volna ezen a masszív bástyán belül. Aztán valami megváltozott. Nem én döntöttem el, hogy ledöntöm ezeket a falakat, hanem ők maguk kezdtek el omlani. Apró repedések jelentek meg rajtuk, először alig észrevehetően, majd egyre szélesedve.

Nem egy dühös robbanás volt ez, hanem egy lassú, gyengéd feloldódás. Mint a tavaszi hó, mely elolvad a nap sugarai alatt, úgy olvadtak fel az illúziók, melyek elválasztottak a külvilágtól és a belső békémtől. Rádöbbentem, hogy ezek a falak nem azért épültek, hogy megvédjenek, hanem hogy elkülönítsenek. Megóvtak a fájdalomtól, igen, de egyúttal elzártak az örömtől, a kapcsolódás valódi mélységétől, a feltétel nélküli szeretet áradásától is.

Ahogy a falak leomlottak, egyfajta kozmikus szél áramlott át rajtam. Nem volt hideg, nem volt ijesztő, épp ellenkezőleg: friss és éltető volt. Éreztem, ahogy a lélegzetem mélyebbé válik, ahogy a szívem kitágul, és ahogy egyfajta univerzális energia áramlik át rajtam, összekötve minden élőlénnyel. A sebezhetőség hirtelen