A Lélek Végtelenül Rezgő Ébredése

Van úgy, hogy az ember élete egy olyan csöndes, homályos reggelre hasonlít, amikor még a Nap sem mer teljes fénnyel előbújni a horizont mögül. A függönyök szűrten engedik be a fényt, a kávé gőze lassan száll fel, és minden a megszokott, a biztonságos, a megkérdőjelezhetetlen rendben zajlik. És aztán jön egy pillanat, egy szikra, egy apró rezdülés, ami mindent felborít. Lehet ez egy véletlenül elejtett szó, egy rég nem látott arca, egy könyv sorai, amik a lelked legmélyebb zugait érintik meg. Vagy talán egy asztrológiai átvonulás, egy bolygóállás, ami a tudattalan rétegeit pezsdíti fel, arra késztetve, hogy átértékelj mindent, ami addig biztosnak tűnt.

Emlékszem, amikor először éreztem ezt a fajta ébredést. Sokáig éltem egyfajta spirituális álmosságban, holott azt hittem, éber vagyok. Gyakoroltam, meditáltam, olvastam, de mindez mintha egyfajta külsőséges rituálé lett volna, anélkül a mélységes, belső átalakító erő nélkül, amit ma már ismerek. Aztán eljött egy időszak, amikor a Merkúr retrográd mozgása nem csupán a kommunikációmat zavarta meg, hanem egyre erősebben éreztem, hogy valami mélyen bennem szunnyadó erő kér utat. Egyfajta elégedetlenség, de nem a megszokott, felszínes fajtája, hanem egy mélyről jövő, gyomorszorító érzés, hogy valami hiányzik. Nem tudtam megnevezni, mi az, de tudtam, hogy keresnem kell.

Ez az ébredés nem egyetlen, drámai esemény volt, hanem egy sor apró felismerés, mint ahogy a tavaszi rügyek sem egyszerre, hanem lassan, fokozatosan bomlanak ki. Először csak egy apró repedés jelent meg a gondosan felépített valóságom falán, majd ez a repedés egyre szélesedett, egyre több fényt engedett be. Megtanultam nem félni a bizon