A Lélek Végtelenül Rezgő Égi Fátyla

Van, amikor a Lélek elréved. Nem szomorúságról van szó, nem is kétségbeesésről, hanem egyfajta puha, átlátszó fátyolról, ami leereszkedik a valóság és közénk. Észrevétlenül, szinte suttogva, de mégis érezhetően elválaszt minket a pillanat élességétől. Mint mikor egy reggeli köd rátelepszik a tájra, tompítva a kontúrokat, elmosva a határokat, mégis egy sajátos, éteri szépséget kölcsönözve mindennek. Ez az a fátyol, ami arra hív, hogy ne akarjunk azonnal tisztán látni, ne akarjunk azonnal megfejteni. Hogy engedjük meg magunknak a befelé fordulás pillanatát, a lassú sodródást, a sejtelmes bizonytalanságot. Talán a Hold állása, vagy egy régóta hordozott, kimondatlan vágy idézi elő ezt az állapotot. Mintha a Lélek csak szuszakodni akarna egy kicsit, pihenni a folyamatos figyelem és érzékelés terhétől. És ilyenkor a legnagyobb bölcsesség nem az, ha letépjük magunkról ezt a fátylat, hanem ha hagyjuk, hogy betakarjon. Engedjük, hogy a puha homályban elmerüljünk, és talán pont ebben a lágy bizonytalanságban találunk rá egy olyan igazságra, amit a túl éles fényben sosem láthattunk volna meg. Egy suttogásra, egy megérzésre, ami a Lélek legmélyebb zugából ered, és ami csak akkor hallható, ha a külső zajok elcsendesednek, és a tekintetünk elhomályosodik a világ felé. Ez a fátyol nem elrejt, hanem óv, védelmez, és egy újfajta látásmódra tanít: a szívünkkel való látásra.