A Lélek Végtelenül Rezgő Égi Fátylai

Ma reggel, miközben a kávé gőze lassan szállt fel a bögrémből, az illata valahogy a múltba repített. Nem egy konkrét eseményhez, hanem egy érzéshez. Egy olyan érzéshez, ami már-már elfeledettnek tűnt: a szégyenhez. Annyit beszéltünk már a megbocsátásról, az elfogadásról, a feltétel nélküli szeretetről, de a szégyen valahogy mindig ott maradt, rejtőzködve a lélek mélyén, mint egy soha be nem gyógyult seb. Azt gondoljuk, spirituális utunkon haladva már túljutottunk rajta, lefejtettük, mint egy felesleges ruhadarabot. Pedig nem. A szégyen fátylai sokszor észrevétlenül, finoman takarják el előlünk igazi ragyogásunkat. Nem a cselekedeteink miatti szégyenről beszélek elsősorban, hanem arról a mélyről fakadó érzésről, hogy valahol hibásak vagyunk, nem vagyunk elégségesek, nem vagyunk méltók a feltétel nélküli szeretetre. Ez az érzés, mint egy csendes árnyék, elkísér bennünket, és arra sarkall, hogy elrejtsük valódi énünket a világ elől. Félünk, hogy ha lehámozzuk ezeket a fátylakat, és megmutatjuk a sebezhetőségünket, akkor majd elutasítanak. Pedig pontosan ebben rejlik a kulcs a szabadsághoz. Amikor merünk szembenézni azzal, ami szégyenérzetet kelt bennünk, és elfogadjuk, hogy ez is hozzánk tartozik – a múltunkhoz, a tapasztalatainkhoz –, akkor válik lehetővé a gyógyulás. A lélek égi rezgései nem arról szólnak, hogy hibátlanok legyünk, hanem arról, hogy önmagunkat mindenestül, a „hibáinkkal” együtt, fénynek lássuk. Ezen a héten arra hívlak benneteket, hogy egy pillanatra álljatok meg, és nézzetek befelé. Van-e még bennetek olyan szégyenfolt, amit elrejtetek? Merjétek-e megmutatni a világnak, hogy ez is ti vagytok? Mert csak