A Lélek Végtelenül Rezgő Égi Fényes Láva

Ma éjjel hosszan néztem a teliholdat, ahogy ezüstös fényével utat tört a felhők között. Valami mélyről jövő, forró érzés áradt szét bennem, mintha a Föld szívéből emelkedő, égi láva lettem volna. Ez az érzés nem volt kellemetlen, inkább elementáris, egy ősi erő, ami felszínre akart törni. Gyakran gondoljuk, hogy a láva csak rombolni tud, pedig a hamu, amit maga mögött hagy, termékeny táptalajt biztosít az új kezdeteknek. Ugyanígy van ez a lelkünk mélyén buzogó, elfojtott vágyakkal, félelmekkel, vagy éppen azokkal az elkerülhetetlen változásokkal, amikre tudattalanul vágyunk. Néha úgy érezzük, a bennünk rejlő erő túl nagy, túl sok, és megpróbáljuk elnyomni, egy gát mögé rejteni. Pedig pont ez az, ami a leginkább akadályozza a fejlődésünket. A telihold most arra emlékeztetett, hogy engedjem szabadjára azt a belső tüzet, ami bennem ég. Hogy merjem megélni a szenvedélyt, a változást, még akkor is, ha az eleinte félelmetesnek tűnik. Mert csak így, a felszínre törő, fényes láva erejével tudjuk megtisztítani a régi, elavult mintákat, és helyet teremteni az újnak. Ahogy a vulkán kitörése után új élet sarjad, úgy a lelkünkben felszínre törő erők is új lehetőségeket teremtenek. Ne féljünk attól, ha néha úgy érezzük, forrunk, izzunk, mintha egy lávafolyam hömpölyögne bennünk. Ez nem a pusztulás jele, hanem az újjászületés előhírnöke. Engedd meg magadnak ezt a belső tüzet, öleld át a változás erejét, és figyeld, milyen csodálatos, termékeny földet teremt majd maga után a te égi, fényes lávád.