A Lélek Végtelenül Rezgő Égi Humorja

Van, amikor az ember azt gondolja, mindent tud, mindent ért. Felteszi a maga kis spirituális palástját, és büszkén tekint le a „beavatatlanokra”. Én is sokszor voltam ebben a helyzetben, bevallom. Aztán jött egy nap, amikor a Kozmosz úgy döntött, ideje felrázni egy kicsit. Épp egy mély meditációban ültem, az egóm feloldásán dolgozva, amikor a macskám, mintha csak parancsra tette volna, felugrott az ölembe, belenézett a szemembe, és egy hangos nyávogással letolta a földre a már amúgy is ingatag füstölőt. A parázs szétgurult a szőnyegen, a füstölő eltört. Persze, elsőre a bosszankodás volt az első reakcióm. Hogy merészeli? Én itt spirituális munkát végzek! Aztán valami megrázott, egy halk, ám annál tisztább nevetés csendült fel bennem. A Lélek nevetése. Eszembe jutott, hogy a Vízöntő korszak, amiben élünk, a szabadság, a nonkonformitás és a humor korszaka is egyben. Talán pont az ego feloldásának egyik legjobb eszköze a nevetés, az önirónia. Az a felismerés, hogy az egész élet egy isteni játék, ahol a legnagyobb bölcsesség abban rejlik, ha képesek vagyunk nevetni magunkon, a hibáinkon, a tökéletlenségeinken. A Lélek nem várja el tőlünk, hogy makulátlanok legyünk, csak azt, hogy éljünk, tapasztaljunk, és néha nevetve engedjük el a görcsös ragaszkodást a „tökéletességhez”. Aznap rájöttem, a legmélyebb spirituális felismerések sokszor a legváratlanabb, legbanálisabb pillanatokban érkeznek, egy macskanyávogás, egy elgurult parázs formájában. Mert a Lélek végtelenül rezgő, és néha a legélesebb rezgése a humor, ami lerombolja az ego falait, és megnyitja az utat a valódi, felszabadító nevetésnek. Nevessünk hát gyakrabban, még magunkon is, és figyeljük meg, milyen könnyeddé