A Lélek Végtelenül Rezgő Égi Kígyója

Van, amikor az élet egy szelíd patak medrében csordogál, és van, amikor örvénylő folyammá válik, elragadva minden kis kavicsot, minden szál füvet. Az elmúlt hetek éppen ilyenek voltak számomra. Egy belső vívódás, egy kígyótekerés, ami szorosan körbeölelte a szívemet, és próbálta kiszorítani belőle a fényt. Ez a kígyó nem más, mint a bűntudat, a múlt árnyaiból felkúszó, mérgező hüllő, amely elhiteti veled, hogy bármit teszel is, az sosem lesz elég, sosem leszel teljesen tiszta.

Ez a bűntudat, tudom jól, sokak számára ismerős. Olyan, mint egy karmikus adósság, amit olykor még azok is cipelnek, akik már régen megfizettek. Én is sokáig úgy hittem, minden elkövetett hibámra emlékeznem kell, büntetnem magam értük, mert csak így tisztulhatok meg. Mintha a bűntudat tartana ébren, figyelmeztetne a helyes útra. De rájöttem, ez nem éberség, hanem önostorozás. Ez a kígyó nem az égi tudást hozza, hanem a földi félelmeket táplálja.

Egyik meditációm során egy látomásban megjelent egy hatalmas, smaragdzöld kígyó. Eleinte félelmetesnek tűnt, a sziszegése hideg volt, de ahogy tovább figyeltem, láttam, hogy a szeme nem gonoszságot, hanem mélységes bölcsességet rejt. Ez a kígyó nem a bűntudat volt, hanem az átalakulás szimbóluma, a kundalini energiáé, ami ha felébred, mindent képes megtisztítani, de addig is tudja magát, addig is tud élni, és bízni abban, hogy a változás eljön. Azt sugallta nekem, hogy a múltat nem elfelejteni kell, hanem elfogadni, mint a fejlődés lépcsőfokait. Minden tévedés egy tanítás volt, minden botlás egy lecke. A megbocsátás nem felejtés, hanem elengedés.

És ekkor értettem meg: a Lé