A Lélek Végtelenül Rezgő Égő Fáklyája

Léleknapló. Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, elveszítettük a fonalat, vagy legalábbis, valahol mélyen, belül, egy parányi tűz kialudni látszik. Azt a tüzet, ami a szenvedélyt, az örömöt, a teremtő erőt táplálja. Az én történetem is ilyen volt a múlt héten. A Jupiter épp retrográdba fordult az asztrológiai térképen, és bár nem szeretem kizárólag a csillagokra fogni a dolgokat, valahogy éreztem a súlyát. Mintha minden, ami eddig könnyedén ment, egyszerre nehezebbé vált volna, mintha egy láthatatlan fátyol ereszkedett volna az elmémre. Aztán egy reggel, amikor a nap első sugarai átszűrődtek a függönyön, és én még mindig az ágyban feküdtem, a gondolataim labirintusában bolyongva, valami egészen apró, mégis meghatározó dolog történt. A tekintetem egy régi gyertyára tévedt az éjjeli szekrényemen. Már hónapok óta ott állt, érintetlenül, díszítő elemként. De abban a pillanatban, ahogy ránéztem, hirtelen éreztem a késztetést, hogy meggyújtsam. A láng apró volt, remegő, de ahogy néztem, ahogy táncolt a levegőben, valami különös melegség járta át a szívemet. Nem volt ez egy nagy, drámai felismerés. Inkább egy halk suttogás volt a Lélektől, ami azt mondta: "Nézd, milyen apró a láng, mégis fényt ad. Mégis melegséget áraszt. Mégis élni akar." Rájöttem, hogy nem kell hatalmas tűzvészt gyújtanom ahhoz, hogy érezzem a fényt és a meleget. Elég egy apró láng, egy kis fáklya, ami a belső erőmet szimbolizálja. Azt a belső tüzet, ami sosem alszik ki teljesen, csak néha beburkolja a hamu, a félelmek, a kételyek. A fáklya, ami a lelkemben ég, nem a harsány külsőségekről