A Lélek Végtelenül Rezgő Égő Ködbe Burkolva

Van, amikor a lélek útja ködbe vész. Nem az a fajta köd ez, amit a hajnali erdő lehelete fest, hanem az, ami belülről gomolyog, elhomályosítva a tisztánlátást, elfedve a valóság ragyogását. Ezt a belső ködöt gyakran az ítélkezés szövi. Az ítélkezés, mely mindannyiunkban ott szunnyad, mint egy alvó sárkány, s olykor felébredve tűzokádóvá válik. Ítélkezünk mások felett, helyzetek felett, de legfőképpen önmagunk felett. Pedig minden egyes ítélet, minden egyes elhamarkodott következtetés, egy újabb réteg a lélek üvegén, melyen keresztül a világot látjuk.

Emlékszem egy hajnalra, amikor a Balaton partján ültem. Vastag köd ült a vízen, alig láttam pár méterre magam elé. Egy pillanatig pánik fogott el, elveszettnek éreztem magam ebben a bizonytalan szürkeségben. Aztán eszembe jutott, amit a régi mesterek tanítottak: a köd nem a vég, hanem a kezdet. Egyfajta átjáró egy másik valóságba, ahol a külső érzékek háttérbe szorulnak, s a belső, intuitív látás ébred fel. Ugyanez igaz az ítélkezés ködjére is. Amikor megragad a lelkünkben, az nem más, mint a lehetőség, hogy megálljunk, belélegezzünk mélyen, és megvizsgáljuk, milyen félelem, bizonytalanság vagy talán el nem fogadott saját árnyékunk szüli ezt az ítéletet.

Az ítélkezés ugyanis mindig visszatükröz valamit rólunk. Nem a másikról szól igazán, hanem arról, amit mi nem tudunk elfogadni magunkban, vagy amitől félünk. A Vízöntő idejében különösen élesen érezhetjük ezt a kettősséget. A szabadság vágya ott él bennünk, mégis hajlamosak vagyunk ketrecbe zárni magunkat és másokat az elvárásaink és ítéleteink által. Engedjük hát, hogy a köd lassan felszálljon. Ne harcoljunk ell