A Lélek Végtelenül Rezgő Érzékiségének Ébredése

Mostanában sokat gondolkodom az érzékiségről. Nem a testi értelemben, bár az is a része lehet, hanem a lélek érzékiségéről. Arról a finom rezgésről, ahogy a világ ránk hat, ahogy a szépséget befogadjuk, ahogy a csendben meghalljuk a legapróbb neszt, vagy ahogy egy pillantás erejéig összeolvadunk a másik lelkével. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a léleknek is vannak "érzékszervei", antennái, amelyekkel a valóság szövevényeit tapogatja.

A múlt héten egy régi könyvtárban jártam, ahol a poros, régi kötetek illata mélyen megérintett. Nemcsak orrommal éreztem, hanem mintha az egész lényem beleszívta volna a múltat, az elmesélt történetek rezgését, a generációk bölcsességét. Akkor értettem meg igazán, hogy az érzékiség nem csak az öt hagyományos érzékszervünkön keresztül működik. Létezik egy belső, spirituális érzékiség, ami sokkal mélyebben, árnyaltabban reagál a körülöttünk lévő energiákra, rezgésekre.

Gyakran elfojtjuk ezt a belső érzékiséget, talán mert túl sebezhetőnek, túl nyitottnak érezzük magunkat tőle. Félünk attól, hogy túl sok mindent érzékelünk, ami fájdalmat hozhat, vagy kényelmetlen igazságokat tárhat fel. Pedig épp ebben a nyitottságban rejlik a legnagyobb erőnk. Amikor megengedjük magunknak, hogy a lélek érzékien befogadja a világot, akkor válunk igazán egésszé. Akkor fedezzük fel a legapróbb csodákat a mindennapokban, akkor értjük meg a mélyebb összefüggéseket, és akkor tudunk igazán kapcsolódni másokhoz.

Ez az érzékiség egy belső tánc, egy finom rezdülés, ami áthatja lényünk minden porcikáját. Engedjük meg magunknak, hogy megéljük, hogy kinyíljunk rá. Hagyjuk, hogy a szél simogatása, a madárdal dallama, egy szeretetteljes érintés, vagy egy mély beszélgetés eljus