A Lélek Végtelenül Rezgő Figyelmessége

Ülök a verandán, a nap éppen lebukik a horizonton, festői színekbe öltöztetve az eget. Egy kis veréb száll a korlátra, a tollazata olyan egyszerű, mégis tökéletes. Milyen keveset kér tőlünk az élet, és milyen keveset adunk mi cserébe néha. Elrohanunk a pillanatok mellett, sietünk valahova, anélkül, hogy valójában tudnánk, hová. A zajok, a sürgés-forgás elnyeli a lényeg csendes suttogását.

A figyelmesség, mint egy finom, láthatatlan fátyol, beboríthatná a napjainkat, ha engednénk neki. Nem a puszta észlelésről beszélek, hanem egy mélyebb, szívből jövő jelenlétről. Amikor nem csak látunk, hanem észreveszünk; nem csak hallunk, hanem meghallunk. Egy barát történetét, egy idegen mosolyát, a szél susogását a fák lombjai között. Ebben a pillanatban, amikor a veréb megfordítja a fejét és rám néz, érzem, ahogy egy pici, tiszta energiaáramlás kapcsol össze minket. Nincs szükség szavakra, nincs szükség értelmezésre, csak tiszta, feltétel nélküli jelenlétre.

Ez a fajta figyelem gyógyító erejű. Önmagunk felé is. Hányszor szaladunk el a saját érzéseink, félelmeink, vágyaink mellett, csak azért, mert félünk szembenézni velük? Pedig ha megállunk egy pillanatra, és befelé figyelünk, ha meghalljuk a lélek csendes rezdüléseit, akkor találhatjuk meg a kulcsot a békéhez és a megértéshez. Nem kell hatalmas asztrológiai konstelláció ahhoz, hogy felismerjük ezt a mélységet, elég egy csendes, elengedő pillanat. A lélek ugyanis nem hangos kiáltásokban beszél, hanem finom rezgésekben, amiket csak a figyelmes szív tud észlelni. Legyünk hát figyelmesek, önmagunkkal és a világgal. Ez a legdrágább ajándék, amit adhatunk.