A Lélek Végtelenül Rezgő Iránytűje

Van, hogy az ember úgy érzi, eltévedt. Mintha egy sűrű, ködös erdőben bolyongana, ahol minden fa ugyanolyan, és a nap is alig szűrődik át a lombkoronán. A lábunk alatt puha avar, de a szívünkben néha mintha kő lenne, mert nem találjuk a helyes ösvényt. Ilyenkor könnyű kétségbeesni, feladni, vagy sodródni az első fuvallattal, ami egy pillanatra irányt ígér. Pedig a belső iránytűnk, a Lélek velünk született bölcsessége, sosem szűnik meg rezegni, még a legmélyebb ködben sem. Csak épp a zaj, amit a külvilág gerjeszt bennünk, vagy amit mi magunk kreálunk a félelmeinkből, elnyomja a finom rezdüléseit.

Emlékszem, egyszer egy régi barátom mesélt arról, hogyan találta meg a hivatását, miután éveken át kereste. Ült egyedül a szobájában, és elkeseredve nézett ki az ablakon. Azt mondta, hirtelen elcsendesedett minden benne, és mintha egy finom, láthatatlan szál húzta volna a figyelmét egy régi, poros könyv felé. Egy gyerekkori mesekönyv volt az, amit már rég elfelejtett. Ahogy belelapozott, felidéződtek benne a gyermeki álmok, a tiszta vágyak, amik még nem voltak szennyezve a felnőttkor elvárásaival. Abban a pillanatban tudta, hogy a művészet felé kell fordulnia, és azóta a lelkét viszi vászonra. Az ő belső iránytűje a gyermeki énjén keresztül mutatott utat.

Néha a legmélyebb csendben, a külső ingerek elhagyásával halljuk meg a Lélek suttogását. Nem kell mindig messzire mennünk, vagy bonyolult asztrológiai képleteket elemeznünk (bár az is segíthet, ha nyitottak vagyunk rá), elég befelé fordulni. Megkérdezni magunktól: mi az, ami igazán örömmel tölt el? Mi az, amiért a szívünk dobog? Milyen érzés az, ami a leginkább