A Lélek Viharos Szélcsendje

Léleknapló bejegyzés

Van, hogy a vihar elül. Csak így, szó nélkül. Az éles villámok táncát felváltja a csend, a mennydörgés moraját a mély, szunnyadó nyugalom. Mintha a természet is elfáradt volna a pusztításban, és most maga is megpihenne. Ez a pillanat az, amikor az emberi lélek is mélyen magába fordul. Amikor a külső zajok elhalkulnak, és a belső hangok felerősödnek. Sokan félnek ettől a csendtől, ettől a hirtelen jött ürességtől. Kerüljük, menekülünk előle, mert a csendben gyakran felszínre kerülnek azok a dolgok, amiket addig gondosan elrejtettünk, elfojtottunk. A félelmek, a bizonytalanságok, a kimondatlan szavak. Pedig ez a viharos szélcsend a legnagyobb ajándék.

Amikor a világ zajos forgataga lecsendesedik, akkor van lehetőségünk meghallani a saját szívünk suttogását. Meghallani a lélek mélyéből fakadó igazságokat, amiket a mindennapok rohanásában képtelenek vagyunk befogadni. Ez az az idő, amikor szembenézhetünk önmagunkkal, a tükörképünkkel, anélkül, hogy a külvilág zavaró fényei eltorzítanák a látványt. Ahogy a Fény, úgy a Hold is mindig más arcát mutatja, de a lényege mindig ugyanaz. A lélek is ilyen. Viharban és szélcsendben is ott van, csak a megnyilvánulása változik.

Ez a csend nem üresség, hanem teljesség. Nem hiány, hanem bőség. Az a pillanat, amikor a káosz renddé alakulhat, ha engedjük. Amikor a darabok újra összeilleszkedhetnek, és egy új, erősebb egész születhet. Mint egy régi, kopott festmény, amit alaposan megtisztítanak, és újra ragyogó színekben pompázik. Ne féljünk hát ettől a viharos szélcsendtől! Öleljük át, engedjük, hogy átjárjon, és figyeljük meg, milyen csodálatos igazságokat tár fel bennünk. Mert a csendben rejlik a legnagyobb erő, és a legnagyobb böl