A Lelkesedés Aranyló Madárfészke

Volt idő, mikor azt hittem, a lelkesedés egy futó pillanatnyi szeszély, valami, ami jön és megy, mint a tavaszi zápor. Nem értettem, hogy érdemes táplálni, gondozni. Azt hittem, az igazi érték a következetességben, a kitartásban rejlik, abban, hogy akkor is csináljuk, ha éppen nincs kedvünk. Pedig a lelkesedés nem csupán egy múló érzés, hanem a lélek tápláléka, a belső tűz, ami éltet és előre visz.

Egy napon, egy régi, poros padláson turkálva rábukkantam egy dobozra. Tele volt a nagymamám régi jegyzeteivel, rajzaival. Egyik lapon egy aprólékosan kidolgozott madárfészek képe volt, aranyló vonalakkal rajzolva, mintha a napfény szőtte volna. Alatta ez állt: "A lelkesedés olyan, mint egy madárfészek. Gondozd, óvd, és mindig lesz hová visszatérned."

Akkor értettem meg. A lelkesedés nem valami rajtunk kívül álló dolog, hanem egy belső menedék, amit mi magunk építünk. Apró örömökből, inspiráló gondolatokból, a szívünknek kedves tevékenységekből. És igen, néha elhagyjuk a fészket, más dolgok kötik le a figyelmünket, de mindig visszatérhetünk, hogy feltöltődjünk, erőt merítsünk. Azóta minden nap szánok időt arra, hogy tápláljam a saját "aranyló madárfészkemet". Hogy olvassak, alkossak, sétáljak a természetben, vagy egyszerűen csak figyeljek a belső hangomra. Mert a lelkesedés nem luxus, hanem a létezésünk alapvető része.