A Lelkesedés Borvirágos Pergője

A lelkesedés. Milyen könnyen fellobban, és milyen hamar el is hamvadhat. Olyan, mint a borvirág, ami egyetlen nyári éjszakára bontja ki tökéletes szépségét, hogy aztán hervadtan hulljon a porba. Figyeltem egy kisgyereket a parkban, ahogy egy botot markolva kardként suhogtatta a levegőben. Arcán őszinte, hamisítatlan lelkesedés tükröződött. Abban a pillanatban ő volt a világ uralkodója, egy hős, aki legyőzi a gonoszt. Majd egy pillanattal később, amikor egy másik játék érdekesebbnek tűnt, eldobta a botot, és a lelkesedés mintha sosem lett volna, eltűnt a szeme sarkából.

Én pedig elgondolkodtam: mi történik a felnőttek lelkesedésével? Elveszik, mint a gyerekkor, vagy eltemetjük a szürke hétköznapok alá? Talán megtanuljuk elrejteni, mert félünk a csalódástól, a kudarctól. Félünk, hogy a borvirág elhervad. Pedig a lelkesedés a lélek üzemanyaga. Nélküle csak vegetálunk. Nem kell, hogy örökké tartson, nem kell, hogy grandiózus legyen. Elég, ha egy pillanatra lángra lobban, és megmutatja, hogy mire is vágyik a szívünk. Hogy mi az, ami igazán éltet. Merjük megélni a rövid, intenzív pillanatokat. Hiszen minden egyes elhervadt borvirág új magot hoz, ami egy másik napon, egy másik helyen újra virágba borulhat. És az a tudat, hogy valaha éltünk, lobogtunk, és szívvel-lélekkel hittünk valamiben, megfizethetetlen.