A Lelkesedés Citrin Pezsgése

Hajnalodik, s a nap első sugarai megcsillannak a citrinen, melyet a kezemben tartok. A lelkesedés köve, mondják. De vajon mi történik, amikor ez a pezsgő életöröm kifakul, elhalványul, s csak egy üres héj marad? Én tudom. Én éltem meg.

Volt idő, mikor minden egyes nap egy új kalandot, egy új lehetőséget tartogatott számomra. A világ egy végtelen játszótér volt, tele csodával és izgalommal. Aztán jött egy nehéz időszak. A hétköznapok szürke falakká váltak, a célok elvesztették fényüket, s a lelkesedés, mint egy szárnyaszegett madár, a földre zuhant.

Éreztem, ahogy a belső tűz kialszik, s helyét a közöny hűvös köde veszi át. Az egykor oly vonzó projektek hirtelen unalmassá, teherré váltak. A barátok hívásai kínos kötelezettséggé alakultak. Egyre inkább visszahúzódtam a saját magam által épített falak közé, abban reménykedve, hogy ott, a csendben és a magányban megtalálom a választ, a megoldást.

De a csend nem hozott megoldást, csak még mélyebb csendet. A magány pedig nem gyógyított, csak még jobban elszigetelt. Végül rájöttem, hogy a lelkesedés nem egy állandó állapot, hanem egy folytonos mozgás, egy ritmus, mely néha szünetel, néha pedig teljes erővel lángol.

A kulcs nem a görcsös ragaszkodás a lelkesedéshez, hanem az elfogadás. Elfogadni a pillanatnyi fáradtságot, a kétségeket, a kihívásokat. Tudni, hogy a sötétségből mindig születik valami új, valami szebb.

A citrint szorongatom, s érzem, ahogy lassan visszatér a melegség. Nem a régi, vakító fény, hanem egy újfajta, érettebb ragyogás. Egy ragyogás, mely nem tagadja a nehézségeket, hanem éppen azokból táplálkozik. Egy ragyogás, mely emlékeztet arra, hogy a lelkesedés