A Lelkesedés Tűzmadár Tojása

Volt egyszer egy öreg csillagjós, aki egy magas hegytetőn élt, távol a világ zajától. Élete alkonyán, már nem a jövőt fürkészte a csillagokban, hanem a múltat, a saját szívének csillagképét. Egy nap, a naplemente bíborában fürdőzve, érezte, hogy a lelkesedés – az az éltető tűz, mely egykor szikrázott benne – lassan kialszik. Mintha egy tűzmadártojás dermedt volna meg a bensőjében.

Szomorúan ballagott le a hegyről, egy kis faluba, ahol egy idős asszony lakott, híres a bölcsességéről. Megosztotta vele bánatát. Az asszony mosolygott, és egy kicsi, repedezett cserépkorsót nyújtott át neki. "Ez a korsó üresnek látszik, de valójában tele van lehetőségekkel. A lelkesedés nem egy állandó láng, hanem egy mag, amit gondozni kell."

A csillagjós visszatért a hegyre, és a korsóból egy maréknyi földet szórt egy kis virágcserépbe. Elkezdett egy apró magot ültetni, egy ritka virágét, melyről sosem hallott. Ahogy napról napra öntözte, gondozta a magot, figyelte a földet, ahogy a Nap melegítette, és a szél simogatta, valami változni kezdett. Nemcsak a mag kelt életre, hanem a szívében szunnyadó tűz is.

A lelkesedés nem tért vissza azonnal, nem lobbant lángra hirtelen, hanem lassan, finoman éledt újjá. Egy apró, zöld hajtás volt, majd egy törékeny szár, végül egy gyönyörű virág, melynek szirmai a naplementét idézték. A virág illata betöltötte a hegytetőt, és a csillagjós újra érezte a tűzmadár melegét a szívében. Megértette, hogy a lelkesedés nem valami, amit keresni kell, hanem valami, amit táplálni kell, nap mint nap, a legapróbb dolgokban is. A Tűzmadár tojása pedig újra melegséget árasztott.