A Lelki Szomjúság Zöld Oázisa

Olykor, a lélek sivatagjában vándorolva, szinte elfelejtjük, hogy létezik forrás. A külső zaj, a megfelelési kényszer homokvihara elfedi a belső oázisunkat. Pedig ott van, mélyen, a szív legrejtettebb zugaiban. Nem csillogó palota, nem isteni kinyilatkoztatás formájában jelenik meg, hanem egy apró, zöldellő fűszálként.

Emlékszem, egyszer én is eltévedtem. A sikert hajszolva, a mások elvárásainak megfelelve építettem magam köré egy magas falat. Azt hittem, véd a külvilágtól, de valójában elzárt a saját lelkemtől. Éreztem a szomjúságot, a hiányt, de nem tudtam, honnan ered. Végül, egy csendes estén, mikor a Hold a Skorpió jegyében járt, és az érzelmek felszínre törtek, meghallottam egy halk suttogást. A belső hangom azt mondta: "Állj meg. Lélegezz. Keresd a zöldet."

Elindultam hát befelé. Nem volt könnyű, a falak magasak voltak, a homok forró. De ahogy egyre mélyebbre jutottam, apró jeleket fedeztem fel: egy elfeledett álom töredékét, egy kedves emlék illatát, egy rég elnyomott vágy szívverését. Ezek a parányi morzsák vezettek el végül az oázishoz. Egy kis ligethez, ahol a béke és a szeretet forrása fakadt.

Azóta tudom, hogy ha a lélek szomjazik, nem a külső világban kell keresni a vizet. A forrás bennünk van, csak meg kell találnunk a hozzá vezető utat. És ha elveszünk a sivatagban, ne feledjük: a zöld ott van, csak figyelni kell a halk suttogásra.